Szólok hozzád te Lány!
Lényemet vulkán hevíti,
forróságot belőled meríti.
Szavaim mitikus karmával vegyítem,
lábad majd beleremeg, kacsintva nézem.

De kérdem én, ennyi elég?
Kinek nyelve helyén marad, lemarad?
Ha húscafat míves mondatokat nem farag.
Tovább látsz te Lány, pezsgőfürdős vacsorán?
Virágokba borult rózsaszín köd fátylán.

Lehet csak szavakkal szeretni?
Minden nap üres kongásig szórni.
Már érzed ugye, tettek hiányát?
Torkod némán kiált már?
Karmikus szépséggel formált szavak, megkoptak.

Feloldalak, szavaknak varázshatalma van!
Vadra hajtó vadászok édes dala,
koporsódba vert szegek csinos trófeádban.
Becsüld azt, ki beteg vagy rügyet fakaszt,
ki álmodat őrzi, míg hidrogénnel győzi a Nap!