Kanapé

Kanapén fekve mosoly ország lakott bennem
boldog voltam mindenem volt több is mint kell
Puffanást hallva összes idegszálam bajt kiáltva
ajtót kitárva kincsem feküdt görcstől rángva

Fagyasztó pillanatok béklyójában álltam
jégpáncélból kitörve öleltem örökkévalóságba
Ujjam a szájban csontig harap a Drága
levegőt fújok, de küzdelmem csatát veszni látszott

Üvöltök, mint egy sakál, szobát belengi a halál
tehetetlen fájdalmam mocsárban tart
élettelen testet vonszolom magammal
segítségért kiáltok, de egy lelket sem találok

Rájövök háborút magammal vívom,
így érintenek suttogó angyalok
Szikla vagyok hisz sziklának kell lennem
tövis rózsákon lágyan lépdelnem

Szirénák hangja, mint szirének dala
zenélve mutatja reménnyel vert utat
Piheként emeltem tehetetlen gyermekem
mezítelen talpammal aszfaltos utat kerestem

Angyal szállt le sárgán éneklő négy keréken
repültünk vele távol messzeségbe
Kivették karomból fehérben ragyogó alakok
hálám irányukba, hogy tudhatom

Kanapén ülve mosoly ország lakik bennem
mindenem megvan, több is mint kell
Csilingelő hangot hallok,
Drága kincsem rám mosolygott

Ma van az Epilepszia világnapja. Ebből az alkalomból osztom meg veletek versemet, mit lányom rohama utáni napokban írtam. Ez a vers az emlékezést jelenti számomra, az elviselhetetlen veszteség fájdalmának gondolatát.