Méretes vállán magasodik csúcsa
Árnyékos talajával fákat táplálja
Gerince éles, terhét mindig bírja
Orma egyenes, mit gondol kimondja

Kemény sziklát víz vágtázva támadja
Miért ostorozol engem, tán vétkeztem?
Cseppjeid árkot vágnak rajtam,
Csekélység, mert ellenállok bátran

Szilárd kővázat napsugár omlasztja
Miért perzselsz engem, ellened vétettem?
Felszínem forraló sugarad olvasztja,
Kemény páncélom nem adom homoknak

Tömör szerkezetét repeszti fagy
Miért feszítesz engem, ellened tettem?
Vízzel szövetkezve gyengíted testem
Tárolt hőmmel csaknem ellenállok nektek

Szikla lelkét emésztik az emberek
Miért támadtok engem, nem menekültem?
Óriás kanalak húsomba haraptak,
Bányának hívott fekélyt űzi hatalmam

Fantázia világomból felébredve,
elkergetlek kínzó kegyetlen elemek
Varázs pajzsom rúnákkal vérteztem
Szikrázó kardom ellenetek emelem

Nehéz leírni ezeket a gondolatokat, hisz mikor ezt a verset írtam még arra gondoltam, hogy kedves munkatársam kivel húsz éven keresztül dolgoztam együtt, a kómából felébredve erőt meríthet ezekből a sorokból. Ez már nem történhetett meg, mert már nem ébredt fel többé. A vers elkészülte után két nappal eltávozott. Életében és fantázia világában egyaránt harcos volt a szó abszolút jó értelmében. Hiányoznak és hiányozni is fognak közös beszélgetéseink és őszinte kritikái…