Fehéren tajtékzó tarajos hullám,
eveztem már morgó-morajló habzó hátán.
Eztán ma nem!
Ma volt minden más.
Tengernek tükre lett márványmintás.
Türkiz víz ormán, habcsók bárány,
oldott mintán három sirály úszkált.
Észvesztően részegítő lázas látvány,
testet s lelket fertőző jáde járvány.
Gyökér mi talajban erősen tart,
tápláló tápanyagot szüntelen felhajt.
Erdőben erőtől dicsőn duzzad,
gyűrűi négy tucat, plusz egyet rajzolnak.
Szélfútta hullámzó árpa tenger,
van napsütötte, majdan vadul viharvert.
Sok szem kristálytiszta vízzel vegyül,
és belőle ízletes maláta készül.
Öblös kérges fatörzs reccsen-roppan,
gyűrűi már esztergapadon forognak.
Belsője telik mézes viasszal,
így ellenáll a folyékony ízes habnak.
Malátacukor élesztőtől erjed,
idő múló teltével aki képes,
söprűmaradéktól teljesen mentes.
Másoderjedés a meggytől fenséges.
Mint meglett boldog római legény,
emelem vörösen habzó kupám elém.
Kívánom a bút most feledjétek!
S mossátok át a száraz vesétek rögvest.
Magas nép tudja háborút veszti,
Gigantikus gátakat szakadatlan emeli.
Büszkék, mit szélmalmokkal elértek,
Sok csatát tenger ellen megnyertek.
Gurultam sebesen két kerékkel,
Szélfútta kikötőben guggoló vasember.
Csodáltam Batavia három árbócát,
Régmúlt ágyúi unottan tengert bámulják.
Bűvös, bűzös csatornák szövevénye,
Amsterdam vöröslő bűnös büszkesége.
Kockával kivert keskeny utcák,
Hidakon szelfiző füves ifjúság.
Madame Tussaud cifra palotája,
Nyakamban vadóc Adél lányka.
Kacag rajta negyven éves Keresztapja,
Szivarfüstös minden napnak nyugta.
Térül-fordul szorgos Keresztanyja,
Vaskos asztalt roskatag telerakja,
Csendülve koccan vöröslő pohárka,
Házat szeretet ölelve átjárja.
Tenger türkiz kékje aranyban fürdik,
pompázik, fodrozó hullámokkal játszik.
Csiszolt szemeket épp partra mossa,
lábaim belé fúródva nyaldossa.
Gyorsulva suhanok a nyugvó parton,
emlékeimbe merülök e csodás napon.
Cölöpökre vert házak közt járva,
boldog kis kacajok harsantak fel ma.
Réved gurba gondolatom gondolába,
háznépemmel hajóztunk szűk csatornákba.
Szólt a harmonika s dallam ének,
gondolások nyelve mit csak ők értenek.
Omladozó falak rogynak ezredek alant,
átölelt a történelem percek alatt.
Ódon faragott kövek néztek le rám,
hangosan nevettek, mit értél el, Komám?!
Habokba harapó stéget átugrottam,
talpam homokba érve nagyot csattant.
Meglehet nem harcoltam s kalandoztam,
de legalább együtt lehetek családommal.
Forrong a világ olvasztja megannyi kínt és csodát
Forrongók hada támadja a punnyadt társadalmat
Hibák ezrede Hitek eredete, hová vezet?
Kinek Istene igazabb, eszméje magasztosabb?
Kinek vezére erénye csúcsosabb vagy rothadtabb?
Félelemben élő népek szava egyre erőszakosabb,
Marseille kikötőjében elhallgatott e roppant hang.
Ölelkezve örültünk együtt boldog Izland Vikingekkel,
Vélodrome küszöbén, büszkén kacsintottunk rendőrökkel.
Hajóztam Dalmát tengeren csattogó csónakommal,
partján kergettük labdát ismeretlen matrózokkal.
Itthon és messzi messzeségben, könnyes szemeimmel,
címeres mezem végre magasztosan viselhettem.
Lábam roppanón ropogó hóban áll
Szemem fagyott Balaton jegét lát
Testét lándzsaként döfi át a nád
Szövetét gyengítve edzi sok zárvány
Gondolatom jeges part mentén száll
Hidegtől, hogy jégkristály hízik
Úgy erősítve magam, fejlődök én is
Fülembe zendült hangos ludak kórusa
Fejem felkapva, látom fénylő szárnyukat
Szigetnek ódon vára, felette repülnek
Mit gondolhatnak falak mit rejtenek?
Történetet vérüket ontó védőkről…
Vállukat összevetve harcoló hősökről…
Ekkor már tudtam, hol én váram!
Mögöttem két lánykám hahotáz
Velük ropja táncos lábú mátkám
Nyomukban olvad, jégbe zárt világ
Erdő érdeklődve figyel.
Fehéren csillogó lepel,
szemét nem takarja el.
Élet lüktet mindenfele.
Ugrándozó őz suta,
élelem után kutat.
Anyja higgadt csendben,
mutatja ismert utat.
Sziklás hegy ódon orma,
Hóviharnak édesapja.
Hűvös kristály patak,
vize épphogy alig halad.
Fehér szikla szirtnek
Ölében sasnak fészke
Fiókák benne nőttek
Felszálltak télnek jötte
Illatos rét, borítja tél.
Övé minden termékenység.
Élet szikráját testében,
ringatja, mint gyermekét.
Mélyben rágcsálók bújnak,
egymást melegítve hunynak
Rét Anyó oltalma alatt.
Aprócska testük szunnyad.
Ars Poetica Versklub gondozásában megjelent “A Legszebb karácsony” Antológia II. négy versemmel együtt 😉 További képek a bemutatóról és helyszínéről a képgalériában található 🙂
Kontinens mi élet szikráját nevelte,
állott ottan egy öreg hegy, nevetve.
Sziklái vörös Nap alatt csevegtek.
Tehették hisz idejük véges végtelen.
Leszállt az éj, hol együtt csak remegtek
Kihűlt testük, repedések kusza ezrede
Bölcső ez, hol homokszemek születnek
Öntudatra ébredt egy, szilícium szem.
Állok hegy alant, létemnek értelme van?
Meglehet küldetésem, dűnék építése!
Horizont csodás formákba rendezése.
De miért érzem meddő sekélynek ezt?
Létezésem légyen paták forró ölelése…
Homokszemcse gördült reggel-este,
Míg szellő kéklő magasba nem emelte.
Sokáig sodorta, roppant Főnszélnek átadva
Ez hát misszióm, szállni magasból látni,
dűnék habzó tengerkékjét tanulmányozni.
Valós ez, így nyer értelmet kis életem?
Látom világot, de mit teszek én érte…
Kétségtől vergődő, zuhanásba kezdett
Szél erejét vesztett Magyar föld felett,
Lerakta terhét Fülöpházi buckavidéken.
Apró valóm hová ért, reszketve félek.
Púpos tevék helyett kecskék tépnek.
Sok felkavart sorstárs, nem volt nyugvás,
szellő játszott ismét huncut kis postást.
Landoltak egy gödörbe, fénytől temetve
Ez hát sorsom, Gaia magához vonzva ölel,
talán Ő tudja, miért teszek fel kérdéseket.
Erős gépek föld testébe kíméletlen téptek,
Hatalmas kanaluk kamiont töltött véle.
Konvojban haladtak üveggyárat nézve.
Óh sziklák szelleme mit vétettem ellened?
Testem mágián vonaglik hosszan hevítve.
Céltalan szenvedés, soha nem lesz vége?
Könnyem zárom csillogó üvegbe temetve.
Kihűlt gyötört teste polcra lett helyezve.
Már megint hová kerültem, nem értem.
Szorgos kezek simítanak kacagva, nevetve.
Egy nagy táblára ragasztanak, érdekel?
Ez vezethet csak feléd, újabb gyötrelem.
Napok egybefolytak csak ujjak suhogtak
Meg nem álltak, nemes céljuk nem várhat,
Üveglapocska rájuk irigykedve figyelt.
Látta bennük mit eddig Ő nem ért el.
Ismét útra kelt, cipelték vidám gyerekek.
Hatalmas fehér épületegyüttesbe értek,
hol sokaság arcán mosolyt nem leltek.
Fejtáblán, Gyermek Neurológiai Osztály.
Oda állították csodás mese mozaik táblát.
Látom magam gyermekszem csillám tükrében,
előttem ül fáradt szülők edzett kezében.
Gaia! Értem létezésem mily értelmet nyert.
Fényt csalhatok beteg gyermekek lelkébe.
Kacsaláb köré font Premontrei Gimnázium,
Nektek köszönhetem végső nyughelyem.
Nagyobbik lányommal sajnos gyakran kell kontrollra járnom a kórházba.
A vers ötlete a feszült várakozás közben született meg bennem miközben a beteg gyerekek csodálkozva nézték a gyönyörűséges mozaik táblát.
Illattal teli forgatag,
magával sodor elragad.
Kézzel mímelt fa eszközök.
Mézzel teli barna köcsögök.
Dobnak ritmus ostorára.
Dobbannak szaruval lábak,
Savaria aestus in via,
Légiók üdvözlő kórusa.
Centurió int harci szekéren,
vezeti katonát, farkas bőrben.
Vesta szüzek égető fénye,
kíséri Napot nyughelyére.
Reszket a Thökölyek útja,
szirénák hangosan sírnak.
Hömpölygő kénes lőpor felhőt.
Muskétások kanóccal csiholnak.
Hunok gyilkos tollas nyila,
most lapítva tegezben marad.
Huszárok feszítve csörtetnek,
pompázó lovuk embert néznek.
Honjukat védő legények,
borok útjára tévednek.
Mosolygó arcuk tévelyeg,
hangulatuk hős kort idézget.
Méltó megemlékezés ez,
múltnak miből népünk egyszer,
keveredve gyökeret vert.
Onnan büszkén felemelkedett.
