Éteren rettentő sötét hír érkezett,
Ismerős érzés újfent hatalmába kerített,
Gyönyörű gyermekem ismét kómába esett,
Másodpercek mázsás ólomként húztak le.

Most messze távol volt tőlem a Drága,
Tudtam Alfám rögvest aszfaltot szab ma,
Kezem kókadtan bőrvert kormányra helyeztem,
Üzenték utam iránya, északkeletre tart.

Rúgtam a vasat, végig kezes bárány maradt,
Kissé nyugodtam, Bazilika kupolája alatt,
Kórházban bolyongtam, egy lelket sem találtam,
Lánykám erőtlen hangja harsogott utánam.

Hálás voltam, ismét kezemben tarthattam,
Köszönöm újra Orvosok s higgadt Tanároknak.
Égiek, mindig odadörgölik, figyelj ember!
Addig szeresd Őket, amíg csak lehet…

Írtam reggel egy verset, akkor még nem sejtettem, hogy még ma ki kell írnom magamból ismét egyet. Újfent egy példa, hogy tervezni lehet, de sokszor újra kell tervezni a dolgokat. A versírás néha csak nyomáscsökkentés nálam. Ez most pont egy ilyen vers. Elnézést a weboldal most nem a legjobb formájában van, ennek oka, hogy ráncfelvarráson esik keresztül.

Kiemeltek kuckómból, zöld maszkos alakok,
sírtam míg bírtam, aztán elfáradtam.
Hozzám lépett könnytől ázó mosoly ember,
Megsajnáltam, így vigyorogtam vissza bátran.

Hajnali küzdelem csontomig harap,
kétségek kínja, vajon örökre béklyóm marad?
Üveg kalitkából csöpp lányom rám mosolygott,
Míg élek nem feledem ezt magasztos pillanatot.

Roppantul roppant álmos vagyok,
de egy kicsit még vigyorogni akarok.
Apa itt fekszik mellettem,
had meséljen lelkesen.

Gyönyörű, drága lányom.
Álmod ma még megtalálod?
Ólom súly van szememen
Meséket már lassan pergetem

Hurrá tudok már járni,
pszt. apának ezt nem kell látni
Imádok a nyakában ülni
magasból mindent jobban látni

Fogom nyakamat kulcsoló kis lábait
Imádom hajamba túró ujjait
Oly könnyen elfárad még Drágám
Miközben hátamon gyöngyözik az izzadság

Mikor jön már haza apu?!
Nélküle játszani uncsi, mint egy Tatu
Babák, fodros ruhák, Legóvár
Minden életre kél, csak jöjjön már!

Vasveretes mázsás óramutatók
Játszatok már délutáni takarodót
Vár rám csupa mosoly copfosom
Kivel egész este szüntelen járhatok

Oly nehéz az iskolatáska
sebaj apu minden reggel elvisz az iskolába
Ruháimat százszor áttúrhatom,
hisz aput mindig elönti a nyugalom

Úgy érzem rögtön felrobbanok!
Ma vajon mit hagyunk itthon?
A hegedű már a kezemben.
Pénzt, kulcsot, telefonod eltetted?

Végre, vége a tanításnak
apám rögtön hazavágtat
Biztos megint ki akar kérdezni
Muszáj addig egy kis tévét nézni

Mit tegyek lustaságban zseni a gyermek?
Sebaj mindent a fejébe verek.
Egyszer tán hálás lesz érte
Vagy megutál egy egész életre

Jaj már megint boltba kell mennem,
Apám ismét tiszta ideg lesz.
Pedig csak az egész boltot akarom.
Nem értem, mi ebben olyan bonyolult.

Megvettem az egész világot
Óh azért egy Chipset még meglátott
Ez a tekintet, hogy néz rám,
Rögtön felizzik a pumpám

Nem bírom fojtogató hatalom,
Telefonom elkobzó uralom.
Hajtom őszi szabadság mámorát
Minél kevesebbet lássam már apám

Féltelek imádott, szeretett gyermekem
kezed, ha kell elengedem
Forradalom fészkéből üzenem
Szabadságod otthona, vár minden éjjel

Szeptemberben lánykám kollégiumba megy. Ez a vers egy apa vívódása kinek észrevétlen felnő a lánya. Ebben a versben életeseményeket örökítettem meg mind a kettőnk szemszögéből.

Kanapén fekve mosoly ország lakott bennem
boldog voltam mindenem volt több is mint kell
Puffanást hallva összes idegszálam bajt kiáltva
ajtót kitárva kincsem feküdt görcstől rángva

Fagyasztó pillanatok béklyójában álltam
jégpáncélból kitörve öleltem örökkévalóságba
Ujjam a szájban csontig harap a Drága
levegőt fújok, de küzdelmem csatát veszni látszott

Üvöltök, mint egy sakál, szobát belengi a halál
tehetetlen fájdalmam mocsárban tart
élettelen testet vonszolom magammal
segítségért kiáltok, de egy lelket sem találok

Rájövök háborút magammal vívom,
így érintenek suttogó angyalok
Szikla vagyok hisz sziklának kell lennem
tövis rózsákon lágyan lépdelnem

Szirénák hangja, mint szirének dala
zenélve mutatja reménnyel vert utat
Piheként emeltem tehetetlen gyermekem
mezítelen talpammal aszfaltos utat kerestem

Angyal szállt le sárgán éneklő négy keréken
repültünk vele távol messzeségbe
Kivették karomból fehérben ragyogó alakok
hálám irányukba, hogy tudhatom

Kanapén ülve mosoly ország lakik bennem
mindenem megvan, több is mint kell
Csilingelő hangot hallok,
Drága kincsem rám mosolygott

Ma van az Epilepszia világnapja. Ebből az alkalomból osztom meg veletek versemet, mit lányom rohama utáni napokban írtam. Ez a vers az emlékezést jelenti számomra, az elviselhetetlen veszteség fájdalmának gondolatát.

 

Zenét szórja díszes sportcsarnok ma,
végre nincsen izzadt tornaóra.
Padlóján sok fogatlan indult neki
Most káprázatos ruhákban állnak itt

Kezét szorítom, derekát ölelem,
kis cipőből magas tűsarok lett.
Forog világ ritmusra kering velünk
Tengerkék szemébe mélyre merülök

Hohó hol van copfos kicsi lányom?
Egy picit talán még odabent látom
Kezét szorítom, el nem engedem
Mellkasomban érzem, meg kell tennem