Hallgattam rád, volt hogy nem,
gyermekként engedetlen.
Vigyáztál rám, miközben megszöktem,
kétkerekűn Rába habján át tekertem.

Elmentél…fáj, már csak így szólok hozzád.
Emlékszem mindenre, mit tanítottál,
későn vagy korán, remélem felnövök,
elérem egyszer Góliát erkölcsöd.

Segíts nekem, jobb embernek lennem!
Apának, kire tekinthetnek bátran.
Fiúnak, ki hagyja szeretve legyen,
türelme homokórán pergő szemek.

Fohászt mormolok hozzád, ígérve fűt-fát.
Kérdem én. Lettem örökzöld növény?
Vagy lombját hullató sárga levél?
Remélve tanításod nem fedetlen ígérvény.

Ételt mit kimerek mind megeszem,
s hitellel egy tányérból nem eszek.
Kedvem semmiséggel nem szegem.
Mosoly ország lakik bennem.

Világot még nem értem,
miért kesereg ez a sok ember?
Fáj mindenük jólét bújik ki bőrükön.
Szemük csak panaszt csöpög.

Beszélek velük, emeljék fel fejük,
könnyük keser holt tenger,
tárgyakból álló bálvány henger.
Örvendjenek csoda ül mindenütt!

Lehet ez másként éltető vízként,
együtt élve egy mosoly biomként.
Önnön magunk hátrébb tolva,
lépjünk másik folyóba.

Kántálom hozzád magamban,
kezem lesz munkától kérges,
lelkem pudvától mentes,
de elérem e fogadalmam?

Kétség gaz testvér vagy segítség?
Velem van, hát elengedem,
érzem gúzsba köti elmém s kezem,
eltemetem, kulcsát tenyeredbe teszem.

Fáradt vagyok, de nem tehetem,
tovább kell mennem, nem pihenhetek.
Csak úgy, mint te, tekintve vöröslő Nap,
szőlőfürtös tornác alatt.