Angyalfolyosó

Néztél-e már borúsan kéklő fellegekbe,
Elméd gondolt-e titkot fenséges felhőkbe,
Mikor komor, s reményt átütő fény hozza el,
Karolt-e már oly érzés, mely csak csoda lehet?

Láttál-e már égből lehulló fehér tollat,
Selymesen simítót ott, vajon ki hagyhatta,
Tapasztaltad szellőt, bőröd lágyan lebbentőt,
Lelked simította, szárnyak hűs csapkodása?

S elszorult-e már szíved, gyermek születésre,
Dobbant-e belsőd első édes nevetésre,
Feltetted-e kérdést, hogy lehet ily ártatlan,
Honnan kapta gyönyör lelkét a kis páratlan?

Mikor is tudhatod Földön gyermek született?
Ha látsz fénylő folyosót min Angyal menetel.
Pergő homokszem emészti belsőnk és kérgünk,
Bennünk is bujdos Angyal, s vajon mivé értünk?

olasz_angyalfolyoso

Ezt a képet Szűcs Károly kedves ismerősöm készítette Olaszországban. Egy kis csoda, ami pont ehhez a vershez illik 🙂

angyalfolyoso-szerkezete

Ez a vers fejezi ki mi is ihlette a weboldalt.

Kanapé II

Éteren rettentő sötét hír érkezett,
Ismerős érzés újfent hatalmába kerített,
Gyönyörű gyermekem ismét kómába esett,
Másodpercek mázsás ólomként húztak le.

Most messze távol volt tőlem a Drága,
Tudtam Alfám rögvest aszfaltot szab ma,
Kezem kókadtan bőrvert kormányra helyeztem,
Üzenték utam iránya, északkeletre tart.

Rúgtam a vasat, végig kezes bárány maradt,
Kissé nyugodtam, Bazilika kupolája alatt,
Kórházban bolyongtam, egy lelket sem találtam,
Lánykám erőtlen hangja harsogott utánam.

Hálás voltam, ismét kezemben tarthattam,
Köszönöm újra Orvosok s higgadt Tanároknak.
Égiek, mindig odadörgölik, figyelj ember!
Addig szeresd Őket, amíg csak lehet…

esztergom_bazilikas

Írtam reggel egy verset, akkor még nem sejtettem, hogy még ma ki kell írnom magamból ismét egyet. Újfent egy példa, hogy tervezni lehet, de sokszor újra kell tervezni a dolgokat. A versírás néha csak nyomáscsökkentés nálam. Ez most pont egy ilyen vers. Elnézést a weboldal most nem a legjobb formájában van, ennek oka, hogy ráncfelvarráson esik keresztül.

39 lettem én

39 lettem én feslett óriások hatalmas mezején,
élvezem mit kaptam én, megtömött kis batyuként,
játszadozunk égiek fekete fehérre festett tábláján,
Osztóként vagy balekként ülünk a megfakult asztalnál?
hol király hol gyalog, életem sodródva tologatom,
balladás bástyaként őrzöm csodálatos családom,
életem ketyegő óráját lecsapni nem tudom,
tudjátok meg, hát roppantul nem is akarom…
Idő ölelve szelíden formál, érzem bársonyos húrját,
hímzett köpenyét utamba teríti, dolgom csak átmenni,
Hogy kikkel? Az jellemez, mint ember ki életét megéli.

Családom

Koronás ruhában

Forrong a világ olvasztja megannyi kínt és csodát
Forrongók hada támadja a punnyadt társadalmat
Hibák ezrede Hitek eredete, hová vezet?
Kinek Istene igazabb, eszméje magasztosabb?
Kinek vezére erénye csúcsosabb vagy rothadtabb?
Félelemben élő népek szava egyre erőszakosabb,
Marseille kikötőjében elhallgatott e roppant hang.
Ölelkezve örültünk együtt boldog Izland Vikingekkel,
Vélodrome küszöbén, büszkén kacsintottunk rendőrökkel.
Hajóztam Dalmát tengeren csattogó csónakommal,
partján kergettük labdát ismeretlen matrózokkal.
Itthon és messzi messzeségben, könnyes szemeimmel,
címeres mezem végre magasztosan viselhettem.

Koronás ruhában Izland Koronás ruhában Rendőr

 

“Szabadság”

Kiemeltek kuckómból, zöld maszkos alakok,
sírtam míg bírtam, aztán elfáradtam.
Hozzám lépett könnytől ázó mosoly ember,
Megsajnáltam, így vigyorogtam vissza bátran.

Hajnali küzdelem csontomig harap,
kétségek kínja, vajon örökre béklyóm marad?
Üveg kalitkából csöpp lányom rám mosolygott,
Míg élek nem feledem ezt magasztos pillanatot.

Roppantul roppant álmos vagyok,
de egy kicsit még vigyorogni akarok.
Apa itt fekszik mellettem,
had meséljen lelkesen.

Gyönyörű, drága lányom.
Álmod ma még megtalálod?
Ólom súly van szememen
Meséket már lassan pergetem

Hurrá tudok már járni,
pszt. apának ezt nem kell látni
Imádok a nyakában ülni
magasból mindent jobban látni

Fogom nyakamat kulcsoló kis lábait
Imádom hajamba túró ujjait
Oly könnyen elfárad még Drágám
Miközben hátamon gyöngyözik az izzadság

Mikor jön már haza apu?!
Nélküle játszani uncsi, mint egy Tatu
Babák, fodros ruhák, Legóvár
Minden életre kél, csak jöjjön már!

Vasveretes mázsás óramutatók
Játszatok már délutáni takarodót
Vár rám csupa mosoly copfosom
Kivel egész este szüntelen járhatok

Oly nehéz az iskolatáska
sebaj apu minden reggel elvisz az iskolába
Ruháimat százszor áttúrhatom,
hisz aput mindig elönti a nyugalom

Úgy érzem rögtön felrobbanok!
Ma vajon mit hagyunk itthon?
A hegedű már a kezemben.
Pénzt, kulcsot, telefonod eltetted?

Végre, vége a tanításnak
apám rögtön hazavágtat
Biztos megint ki akar kérdezni
Muszáj addig egy kis tévét nézni

Mit tegyek lustaságban zseni a gyermek?
Sebaj mindent a fejébe verek.
Egyszer tán hálás lesz érte
Vagy megutál egy egész életre

Jaj már megint boltba kell mennem,
Apám ismét tiszta ideg lesz.
Pedig csak az egész boltot akarom.
Nem értem, mi ebben olyan bonyolult.

Megvettem az egész világot
Óh azért egy Chipset még meglátott
Ez a tekintet, hogy néz rám,
Rögtön felizzik a pumpám

Nem bírom fojtogató hatalom,
Telefonom elkobzó uralom.
Hajtom őszi szabadság mámorát
Minél kevesebbet lássam már apám

Féltelek imádott, szeretett gyermekem
kezed, ha kell elengedem
Forradalom fészkéből üzenem
Szabadságod otthona, vár minden éjjel

Szeptemberben lánykám kollégiumba megy. Ez a vers egy apa vívódása kinek észrevétlen felnő a lánya. Ebben a versben életeseményeket örökítettem meg mind a kettőnk szemszögéből.

Nóri revedes

Széllel szemben

Zordan zord vidék lett ez,
gépsárkányok acél erdejében
Jöttén aztán hórihorgas,
simán kezelte a helyzetet

Morzsoló évek váltakoztak,
vértől áztatott vidéken
Vitéz legény fénylő páncélja,
megkopott az ütközetben

Sok-sok katona leszerelt már
Minőségért küzdő küzdelemben,
de tudásukkal felvértezve,
csillogtak a polgári életben

Daliás legény tábort vert hegyén,
révedőn tévedt távol messzeségbe
Kereste a jövőt békéjében
Csaták után űrt, hogy temesse?

Arra futott egy kis kócos,
dombnak zöldellő lejtőjével
Átkarolta féltőn lovag lábát,
űzve lélek heget felejtésbe

Tépázva megmaradt sereg,
hálás imát mormolt vitézének
Megmutatta gerincét világnak,
hogy kell széllel szemben

malac

Egy kedves munkatársam munkahelyet váltott. A vers számára íródott és a kép a búcsú buliján készült 🙂

NOE

Szólott az Úr Földön halandónak
kezében palást meg-meg lobban
Veszélyes az út Uram?
Kérdi porból lett hús, vér fia

Nevetve felelt, fiú még porban ragadsz
Miért Uram?! Kezem végig tiszta maradt
Vér csöppent, ifjú lába csalódva dörrent
Mindent söpörve állott hegytetőre

Apám felelj, nézd mi lett belőlem!
Uralom vizet, mezőt s havas hegyet,
erőm édes, követ minden tiszta s piszkos lélek
Erőd véges vagy végtelen drága gyermek?!

Nem értem Apám, mi a véges végtelen?
Hegyekből gördülök hullámzó tenger,
kinyújtott karommal nem érlek ez hát végtelen…
Ölelj már át, hisz annyit vétkeztem!

teremtes

Üvegrózsa

Fakó tollam ismét megragadtam
Rozsdás ujjaim közt megforgattam
Pezsgő érzés újra megragadott
Betűk pattogtak kéklő tintalovon

Ifjoncként az időt noszogattam
Vágtassatok napok messze, gyorsan!
Mostan bezzeg horgonyt mélybe dobnám
Akadjon meg sebesen sodró bárkám

Bölcsőben ringott imádott lánykám
Nyakamban hordottam mindkét lábát
Muzsika lengette szőke haját
Elhagyni kész szerető szülő házát

Adtál nékem újabb édes lánykát
Meghallgattad immár minden imám
Tavasznak pattanó érett rügye
Úgy bontakozik már fénylő értelme

Adtál nékem csodás feleséget
Beköltözött véle belső béke
Üvegrózsa szirmát nem hullajtja
Örökkévalóságnak szimbóluma

ÜvegrózsaÜvegrózsa szerkezete

Kanapé

Kanapén fekve mosoly ország lakott bennem
boldog voltam mindenem volt több is mint kell
Puffanást hallva összes idegszálam bajt kiáltva
ajtót kitárva kincsem feküdt görcstől rángva

Fagyasztó pillanatok béklyójában álltam
jégpáncélból kitörve öleltem örökkévalóságba
Ujjam a szájban csontig harap a Drága
levegőt fújok, de küzdelmem csatát veszni látszott

Üvöltök, mint egy sakál, szobát belengi a halál
tehetetlen fájdalmam mocsárban tart
élettelen testet vonszolom magammal
segítségért kiáltok, de egy lelket sem találok

Rájövök háborút magammal vívom,
így érintenek suttogó angyalok
Szikla vagyok hisz sziklának kell lennem
tövis rózsákon lágyan lépdelnem

Szirénák hangja, mint szirének dala
zenélve mutatja reménnyel vert utat
Piheként emeltem tehetetlen gyermekem
mezítelen talpammal aszfaltos utat kerestem

Angyal szállt le sárgán éneklő négy keréken
repültünk vele távol messzeségbe
Kivették karomból fehérben ragyogó alakok
hálám irányukba, hogy tudhatom

Kanapén ülve mosoly ország lakik bennem
mindenem megvan, több is mint kell
Csilingelő hangot hallok,
Drága kincsem rám mosolygott

Ma van az Epilepszia világnapja. Ebből az alkalomból osztom meg veletek versemet, mit lányom rohama utáni napokban írtam. Ez a vers az emlékezést jelenti számomra, az elviselhetetlen veszteség fájdalmának gondolatát.

 

Keringő

Zenét szórja díszes sportcsarnok ma,
végre nincsen izzadt tornaóra.
Padlóján sok fogatlan indult neki
Most káprázatos ruhákban állnak itt

Kezét szorítom, derekát ölelem,
kis cipőből magas tűsarok lett.
Forog világ ritmusra kering velünk
Tengerkék szemébe mélyre merülök

Hohó hol van copfos kicsi lányom?
Egy picit talán még odabent látom
Kezét szorítom, el nem engedem
Mellkasomban érzem, meg kell tennem

2016.01.30