Kontinens mi élet szikráját nevelte,
állott ottan egy öreg hegy, nevetve.
Sziklái vörös Nap alatt csevegtek.
Tehették hisz idejük véges végtelen.
Leszállt az éj, hol együtt csak remegtek
Kihűlt testük, repedések kusza ezrede
Bölcső ez, hol homokszemek születnek
Öntudatra ébredt egy, szilícium szem.
Állok hegy alant, létemnek értelme van?
Meglehet küldetésem, dűnék építése!
Horizont csodás formákba rendezése.
De miért érzem meddő sekélynek ezt?
Létezésem légyen paták forró ölelése…
Homokszemcse gördült reggel-este,
Míg szellő kéklő magasba nem emelte.
Sokáig sodorta, roppant Főnszélnek átadva
Ez hát misszióm, szállni magasból látni,
dűnék habzó tengerkékjét tanulmányozni.
Valós ez, így nyer értelmet kis életem?
Látom világot, de mit teszek én érte…
Kétségtől vergődő, zuhanásba kezdett
Szél erejét vesztett Magyar föld felett,
Lerakta terhét Fülöpházi buckavidéken.
Apró valóm hová ért, reszketve félek.
Púpos tevék helyett kecskék tépnek.
Sok felkavart sorstárs, nem volt nyugvás,
szellő játszott ismét huncut kis postást.
Landoltak egy gödörbe, fénytől temetve
Ez hát sorsom, Gaia magához vonzva ölel,
talán Ő tudja, miért teszek fel kérdéseket.
Erős gépek föld testébe kíméletlen téptek,
Hatalmas kanaluk kamiont töltött véle.
Konvojban haladtak üveggyárat nézve.
Óh sziklák szelleme mit vétettem ellened?
Testem mágián vonaglik hosszan hevítve.
Céltalan szenvedés, soha nem lesz vége?
Könnyem zárom csillogó üvegbe temetve.
Kihűlt gyötört teste polcra lett helyezve.
Már megint hová kerültem, nem értem.
Szorgos kezek simítanak kacagva, nevetve.
Egy nagy táblára ragasztanak, érdekel?
Ez vezethet csak feléd, újabb gyötrelem.
Napok egybefolytak csak ujjak suhogtak
Meg nem álltak, nemes céljuk nem várhat,
Üveglapocska rájuk irigykedve figyelt.
Látta bennük mit eddig Ő nem ért el.
Ismét útra kelt, cipelték vidám gyerekek.
Hatalmas fehér épületegyüttesbe értek,
hol sokaság arcán mosolyt nem leltek.
Fejtáblán, Gyermek Neurológiai Osztály.
Oda állították csodás mese mozaik táblát.
Látom magam gyermekszem csillám tükrében,
előttem ül fáradt szülők edzett kezében.
Gaia! Értem létezésem mily értelmet nyert.
Fényt csalhatok beteg gyermekek lelkébe.
Kacsaláb köré font Premontrei Gimnázium,
Nektek köszönhetem végső nyughelyem.
Nagyobbik lányommal sajnos gyakran kell kontrollra járnom a kórházba.
A vers ötlete a feszült várakozás közben született meg bennem miközben a beteg gyerekek csodálkozva nézték a gyönyörűséges mozaik táblát.
