Körbevesznek fák s kerek bokrok,
kertvárosi szép kis házikók.
Koptatom forró aszfalt csíkot,
futom mára felrótt penzumom.

Arcom szellő lágyan simítja,
felhők közül napfény takarja.
Homlokomról nedves izzadság,
száraz kavicsporra alászáll.

Problémák, agyamban kattogók,
Idegeim feszítő vad manók.
Lépések ütem ritmusától,
menekülnek belső világomból.

Elmém nyugtató ürességben.
Csupán egy kép maradt meg bennem.
Tündém ki lányom forrón öleli,
áhítva néznek egymás szemébe.

Nedves cseppek homlokom helyett,
könnyek csatornájából erednek.
Tempóm zihálva egyre növelem,
mivel otthon vár rám a szerelem.

Futás közben csak az villan be, ami igazán számít 🙂
A vers szerkezetéről tettem ki képet a képgalériába.